Vagyok

Hallgatom a néma csendet,
Néma csendben mit üzennek,
Mit üzennek, mit rejtenek
Délceg fáknak lombjai.

Magamban dajkálgatom
Minden fájó gondolatom,
Hogy megértsem mit kell tennem,
Mi helyes az életemben.

Mert mindent csak egyszer próbálhatok,
S mert éveim száma egyre fogy.
Meglátni, jót tenni, alkotni akartam,
De Isten nélkül semmi maradtam.

Le kell győznöm önmagam gátjait,
S nem tart más józanon csak a hit.
Szürke felhők gomolyognak,
Ha nem vigyázok elrántanak.

Nehéz terhek szorongatnak, 
Túl kell lépnem, mert megfojtanak.
Senki, semmi, üres vagyok
S hogy magam után mit hagyok?!

Tudja a csend mely körülölel,
S elrejt magában ha kell.
Élni, szeretni akartam, 
De folyton folyvást elbuktam.

Az űrből jöttem,
S rettegtem űrt viszek tova.
Hogyan lehetne szívem jó,
Ha sorsom oly mostoha.

Megnyertem a világot valaha,
De beleolvadni nem tudtam soha.
Vagyok  kinek teremtettek,
Szabadnak született.

Dacos magányomban 
Jártam utam egyedül,
S hálával áldoztam az Úrnak,
Hogy formál, nem menekül.

Majd megtaláltam mindazt,
Mire korábban vágytam,
Társat, családot, vigaszt,
Mit mindig is akartam.

Ki vagyok én? 
Csak te tudhatod.
S te is csak akkor 
Ha valóban akarod.

Vagyok egy hang 
A mindenség zajában,
Mely kiált s elhalkul
az üres világban.

Vagyok egy pillanat
A képzelet világában.
Egy újabb árnyalat
Az est alkonyában.
 


 
 
 

Vissza a versekhez